Angliában jártunk... - beszámoló ::

 

A beszámolót kezdhetném valamivel, amit a franciák csak úgy hívnak: cliché. Nézzük csak:
A ködös Albion felé vette útját vidám kis csapatunk egy kerozinnal hajtott repülõgép segítségével a tikkasztó július középtájékán, a nyár derekán, hogy újabb élményekkel töltõdhessünk Elizabeth királynõ és a tea hazájáról.
Nos, ugye belátja a Nyájas Olvasó, hogy ebben semmi egyéni, pláne beszámoló jellegû nincs. Ilyet írhatok akár Nepálról is, pedig higgyék el nekem, életemben nem jártam Nepálban (ha fogok, ígérem arról is írok beszámolót). Így hát nehéz helyzetben vagyok. Általánosan leírjam, hogy mit láttunk, melyet akár egy útikönyvbõl is, vagy a diák legjobb barátjáról, a Wikipediáról is kimásolhatok? Vagy írjak abszolút személyes szösszenetet, ami senki másnak nem izgalmas, hiába van benne sok utalás? ("Hát tudod, MOTORWAY!!" - Na, ugye hogy nem vicces? Maximum enyhén ütõdöttnek néznek, amit nem szeretek. Más kérdés, hogy az vagyok.) A kettõ között igyekszem most elhelyezkedni, ami nem is lesz egyszerû feladat. Vágjunk bele, csapjunk a lovak közé és/vagy lecsóba, kinek-kinek vérmérséklete szerint.

Ha valaki tényleg kíváncsi lenne a dátumra (amit az írás végére úgyis elfelejt) elárulhatom, hogy július 17-én indultunk, kora reggel (ez szubjektív, ide gondolhat a késõn kelõ hajnalt, a korán fekvõ délelõttöt is). Repülõgépünk csak tíz órakor indult, de addig is aktívan vártuk a "becsekkolást" (a reptéri szlenget óhatatlanul összeszedi az ember, hogy aztán nagyon tapasztaltnak tûnjön azok elõtt, akik még nem repültek). Bevallom, a felszállásnál kissé ideges voltam, ám úgyis minden vér kiszaladt a fejembõl a hátamba a gyorsulásnál, szóval az aggasztó gondolatokkal nem volt probléma. Érdekes volt a gépen a játék, hogy "akkor hány órát is repülünk tulajdonképpen", mely a végére fáradt és rossz poénokra adhatott lehetõséget (merthogy Anglia más idõzónában van, mint tudjuk).
Csomagjaink összegyûjtése után irány persze a busz, ami bevitt minket London sûrûjébe (röpke másfél óra alatt!). Kissé megilletõdtem, mert a buszos bácsi beszédét alig értettem. (Ezzel, mint késõbb kiderült, nemcsak én voltam így.) Sebaj, a városnézõ, praktikus nyitott tetejû (!) busz már várt minket. Visszatérnék a dátumra, és elmagyaráznám a nyitott tetejû busz mögötti felkiáltójel és az idõpont körüli szõrözésem összefüggésének mibenlétét, nevezetesen, hogy Angliában kisebb eltérésekkel mindig ugyanolyan az idõ. Volt ugyan pár meleg napunk (na, nem röhög a kiskorú!), de gyanítom, hogy õsszel, tavasszal, akár még télen is ilyen idõjárási viszonyok fogadtak volna minket. Szürke ég, néha esõ, néha szél. (Gonosz kis esõ, mintha ezer tû szúrna az emberbe.)
Bejártuk a busszal London legszebb utcáit és úttesteit, miközben elõvigyázatlan társaink heveny megfázást kaptak: pulóver nélkül utazni - ezt még õk is belátják - nem volt bölcs döntés. A "kihûtõ" buszos körtúra után üdítõ jelleggel sétáltunk és látogattuk meg tömegesen a nyilvános vécét. Ezek után következett az elthami vasútállomás busszal, ahol a leendõ szállásadónkkal találkozhattunk. Persze szegény szobatársam nem tudhatta, hogyha én vagyok ott, úgyis értünk jönnek utoljára (mármint a rossz szerencsém miatt - ott nem ismernek). Ezt éppen elrontotta két leányzó, õk lettek az utolsók.
Fiona, és három gyermeke (Archie - 6; Olivia - 5; Cony - 2) igazán frissítõen hatottak ránk. Úgy is mondhatnám, hogy sohasem unatkoztunk, már ha a "Playdo" nevû addiktív gyurmajáték valakinek elég izgalmas (teszem hozzá, tényleg az - az anatómiai ismereteit elsajátító és kíváncsi gyermeknek tengernyi lehetõsége nyílik különbözõ variációkban elhelyezni a szerveket egy kedves kis gyurmafigurán). Tipikusan angol (kissé íztelen) vacsoránk után visszavonultunk a tipikusan angol (zegzugos és szûk) folyosókon a tipikusan angol (kicsi) szobánkba, aminek rálátása nyílt a tipikusan angol (aránytalanul hosszú, téglalap alakú) kertekre.
Másnap reggelink után irány az állomás, ahonnan vonattal utaztunk be a Charing Crossra, minden kalandunk (pedig elhatároztam, hogy nem használom ezt a szót) kiindulási helyére. Útközben és a várakozásokkor megbeszélhettük, hogy "ki mit evett", "milyenek az angolok", "tõletek is megkérdezték, hogy franciák vagytok-e? (tõlünk igen)". A Trafalgar téren álltunk meg elõször, majd továbbsétáltunk a Parlament felé. Impozáns látványt nyújtott az épület, és a lábai elõtt heverõ kis parkban megebédelhettünk. (Variációk a zsákbamacska-szerû csomagolt ebéd kibontásakor: "fúj, tojásos" - ez igen gyakori volt, meglepõ módon -, "jaj de pici chips", "nem szeretem a...", és az általam legtöbbször használt "cseréljünk".) Útban a Buckingham palota felé megejtettünk egy mókusetetést, és itt született a blogunkon (http://sziginuk.blog.hu - engedtessék meg egy kis reklám) található csoportkép is.
A Buckingham palota elõtt álltunk megilletõdve (ki teli, ki üres hassal), és még egy hagyományos, két lóerõs szekeret is szemügyre vettünk, amint két - sajnos kicsi az esély rá, hogy fontos - személyt elszállít.
A hétvége kezdetén már nagyon rutinosan vonatoztunk be a - ki nem lehet találni, mi jön - Charing Crossra. A festõi Towert lehetett bejárni, ki-ki a maga ritmusában és szájíze szerint. Végig lehetett hallgatni egy beefeater sajátos humorú elõadását (jó, tudom, én egy szót se szólhatok), melyre én nem vállalkoztam, mert igen nagy érdeklõdésnek örvendett - tömeg volt körülötte, verekedni pedig nem volt kedvem a harcias turistákkal. Az erõsebb idegzetûek meglátogathatták a kínzókamrát (mely számomra csalódás volt) és a híres vesztõhelyeket, vérontó szentélyeket. A koronaékszereket senkinek sem szabadott kihagyni, ám sajnos ott bizony nem lehetett fényképezni. (Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy bosszúságomnak hangot adjak: mi tagadás, az angolok nagyon erélyesen védik értékeiket - vagy csak el akarják adni a képeslapokat. A leggyönyörûbb templomokban és épületekben szigorúan tilos volt a fényképezés, és - mindenhol megkérdeztem - "fotójegy" sem volt.) Én speciel sajnálkoztam még magamban egy sort a pompás madarak, a hollók ketrecben tartása és szárnycsonkítása fölött (a legenda szerint ugyanis, ha elhagyják a Towert, összeomlik a birodalom - ezért kurtítják szárnyaikat, hogy nem tudjanak elrepülni.)
Fáradtan betértünk egy híres kocsmalánc egyik képviselõjébe, és fogyasztottunk. Én fish and chipset ettem, és halovány kísérletet tettem egy pint Guinessre - természetesen az "ID, please" (igazolványt, kérem) válasz fogadott, úgy látszik, itt sokkal jobban ügyelnek az ilyesmire. Miután mindenki jól lakott (vagy nem), átsétáltunk a Tower Bridge-en, ahol egy kis belépti díj fejében végig lehetett menni a fölsõ folyosón. Két hölgy egy kis idõre örökbe fogadott, így sikerült családi jeggyel beslisszolnunk (ezt egyébként sokszor alkalmaztuk még az út során). Festõi volt a kilátás fentrõl, és nagy élmény volt látni a híd felnyitását elõsegítõ szerkezetét a föld alatt.
A St. Paul’s Cathedral következett... volna. Ugyanis a fránya karbantartás miatt nem engedtek be minket. Sebaj, majd késõbb...
Még csak alig múlt reggel nyolc óra, és nem a Charing Crossra mentünk, de nem ám! Greenwichnél szálltunk le, ahol az igazi angol gyeppel borított parkban csalinkáztunk egy fertály óráig, az obszervatórium nyitására várva. A legnagyobb sláger természetesen az idõvonal volt, sok vicc és fekete humor született itt. Mindenki fél lábbal nyugaton, fél lábbal keleten fényképeztette magát, de az órát azért nem állítgattuk, ahányszor csak átléptünk...
Az obszervatórium nagyon érdekes, interaktív játékokat biztosított, de sajnos mindig felrobbantunk, amikor a hárompilótás ûrkaland-szimulátorral a Vénusz bolygót szerettük volna meglátogatni. Az ajándékboltban egy nyalókát is vettem, mely a Fekete Lyuk névre hallgatott... Nem szeretnék megnyalni egy több milliárd tonnányi, hatalmas gravitációs mezõvel bíró rejtélyes ûrbéli objektumot, és szerencsére a fogroncsoló csoda segítségével nem is kell - megtudtam ugyanis, hogy a fekete lyukak bizony mentolos ízûek.
Szárnyas és fényképezéshez nem kedvezõen koszos ablakú hajóval tértünk be Londonba, ahol a British Múzeum és az Oxford Street voltak a fõ célpontok. A British Múzeumban fantasztikus ókori kiállítás volt, de sajnos elég kevés idõnk volt rá. Végignéztünk pár termet, majd inkább a shopping felé húzott úri kedvünk. Sajnálatos módon addig ügyesen tartalékolt pénzemet elkezdtem költeni is...
Aki esetleg utálja a hétfõt, ébredezését megkönnyíthette a London Eye (mely a tériszonyosok kedélyeit borzolta elõszeretettel), ahonnan káprázatos volt letekinteni a ködös metropoliszra. Egy élõ, nyüzsgõ város fölött egy üvegkapszulában lebegni felemelõ érzés. Még tériszonya sem volt az embernek, mert látszott, hogy nagyon ügyelnek a biztonságra (ujjnyi vastag falak, combnyi vastag huzalok és vasszerkezet).
Újra megkíséreltük a St. Paul’s-ba való bejutást, s ezúttal sikerrel jártunk. A legnagyobb attrakció a kupola és a visszhangterem volt. A visszhangterem onnan kapta a nevét, hogy tökéletes visszhang (akusztika) van jelen, tehát: ha a fal két átellenes pontján az egyik ember a falnak suttog, a másik pedig odatapasztja fülét, hallani fogja, mit mond a másik. Kipróbáltuk, sajnos nekünk nem vált be (lehet, hogy rossz helyre álltunk).
A kupola külsõ részérõl ismét remek rálátás nyílt London utcáira, cseppet sem volt unalmas a London Eye után még egyszer úgymond "ugyanazt" látni (úgy vagyok vele, mint a tejföllel - nem lehet megunni... Persze ezt az angoloknak mondhatnám, úgysem ismerik.).
Szoros érkezési határidõvel a csoport egy része ellátogatott a Madame Tussaud’s panoptikumba, ahova két renitens diák (jómagam és szobatársam), illetve Kapásné tanárnõ nem mentünk be (a tanárnõt a mi õrzésünkre rendelték ki, nem mintha olyanok lennénk, akik csak úgy valami bajt okoznak London utcáin). Inkább a Sherlock Holmes Múzeum felé húzott szívünk, mely számomra nagy élmény volt (rajongó vagyok). Utána Beatles és Elvis boltban szájtátottunk (fogy a pénzem), majd különváltunk. Én egy csoporttársunkkal fagyit fogyasztottam és sikerült végre vennem egy igazi angol gumikacsát (a boltos hölgy azt hitte õrült vagyok, mikor örömkiáltásban törtem ki a szerencsétlen állatok fölött).
Windsori kirándulásunk tökéletes lezárás volt. Kastélyt és kápolnát, illetve kiállításokat (babaház, ékszerek) csodáltunk, vagy egyszerûen csak ülhettünk volna a parkban (úgy is könnyûszerrel eltölthetõ négy-öt óra). Mintha csak egy középkori várban jártunk volna, õrök is álltak kis bódékban, de heccelni nem igazán lehetett õket (ha túl közel állt valaki, figyelmeztette egy rendõr). Persze nem is igazán lett volna kedve hozzá az embernek: régi puskák és méretes kardok helyett gépkarabélyokat tartottak.
Az Eton kollégium temetõje igazán szép és tiszteletet keltõ hely, tudván, hogy nemzetek leghíresebbjei tanultak és éltek az intézményben, és csak azt helyezik itt végsõ nyugalomra, aki kiérdemli. A csoporthoz visszafelé bevetettük magunkat egy hamisítatlan mackóboltba (pénzem végére járok). Windsor nagyon hangulatos hely volt, sokkal jobban tetszett, mint az õrült, rohanó London. Békés volt, és az utcán sétálva akár 1920-ban is járhatott volna az ember. Szomorúan intettem búcsút Windsornak és a nyugodt, kisvárosi hangulatnak (amit azért megtört két majdnem összeverekedõ ember, akikkel a találkozási pont felé tartva találkoztam).
Este már szomorúan ültünk az autókban hazafelé menet, Farkas Boglárka tanárnõ még az állomáson jó étvágyat kívánt utolsó (hála Istennek) igazi angol vacsoránkhoz. Nehéz szívvel fogyasztottam a hidegen feltálalt kuszkuszt (egyébként egész héten hideg volt az ételünk, de csak az utolsó két napban határoztunk végleg a mikrohullámú sütõ megkeresése mellett). A pakolás kemény dió volt: egyrészt beleférni a bõröndbe, másrészt mehetett az aggódás a 20 kilogrammos limit miatt (odafele 12.6, visszafele 16.8 kg volt a bõröndöm - ez jelent valamit...). Ha valaki nem fért bele (Farkas Boglárka tanárnõnek okozott izgalmas pillanatokat a dolog), a csoportban lecsippentettek abból, akinek volt még felhasználható helye - ezzel kiváltva a plusz kilónkénti tetemes összeget.
A hazaút reggelén csendesen tartottunk a Trafalgarra, tudván hogy ma már egy másik (nagyon más) helyen hajtjuk álomra okos kis fejünk. Három órát még szabadon ellophattunk Angliában, szóval csak üldögéltünk a téren, néztük a "sok hülye turistát" (volt például egy kínai srác, aki vagy ötven fényképet csinált magáról csak a téren: a lépcsõ minden fokáról egy kép, szinte ugyanazzal a háttérrel). Betértem egy könyvesboltba (kész, elfogyott, egy kanyi vasam nem maradt). Busszal (és nem túl képzett, veszélyekre fittyet hányó vezetõjével) irány a reptér, az út közben meghallgathattam a "Good-bye London" címû számot az Illéstõl, és egy kis szomorúság fogott el. I’ll be back! (Visszatérek!) - fogadkoztam a Terminátor módjára.
A repülõtéren volt még izgalom (azt hittük, késik majd a gép), de végül behívtak minket is, és elfoglaltuk puha és biztonságos helyeinket az EasyJet gépén.
Beszámolóm végére szeretnék mindenképpen köszönetet mondani a fõszervezõnek, Farkas Boglárka tanárnõnek, aki annyi problémát és idegeskedést vett a nyakába hogy megvalósulhasson ez az út. Azt hiszem, mindenki nevében mondhatom ezt: Köszönjük!
Végül szeretném megköszönni továbbá Hódító Vilmos bácsinak, aki a nehéz 1055-ös évben elkezdte ezt az Angliásdit, nélküle nem ilyen lenne...

Panka Dániel


Author: Idegen nyelv on szombat 15 november 2008 - 23:47:05
Hozzászólások: 0

Oldal létrehozási idő: 0.0348 másodperc, 0.0047 lekérdezési idő.